17 Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, 18 akinek megmondatott: "Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni".
19 Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.
"Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halálból is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett."- (Zsid 11,19)
Amikor Ábrahám a Mórijja földjére vezető három napos utat rótta, úgy gondolkodott, hogy Isten képes embereket feltámasztani a halálból. Nem engedte meg magának, hogy önmagát sajnálgassa, nem is nézett csak Izsákra. Ehelyett ezt kérdezte: Ki az én Istenem? Istennel élt és senkije sem maradt, csak Isten. Az egész próbatétel alatt valami, az emberi természet szabályaival ellenkező nyugalmat látunk Ábrahámban. Ez egy olyan ember békessége és biztonsága, akinek szíve Istenben nyugszik. Nem szabad racionalizálni Ábrahám viselkedését. Nem ezt mondta: "Isten nem fogja engedni, hogy a dolgok a végsőkig eljussanak. Az utolsó pillanatban meg fog állítani engem." És nem is így érvelt: Isten ellene van az emberáldozatnak. Ő nem akarhatja ezt valójában. Ellenkezőleg, amint a Zsidókhoz írt levél mondja, Ábrahám csakugyan feláldozta Izsákot, mégpedig "hit által". És csak miután lemondott Izsákról, azután támasztatott fel Izsák, jelképes értelemben, és kapta őt vissza Ábrahám. Azzal, hogy megkíséreljük Ábrahám magatartását ésszerű módon megmagyarázni, eláruljuk tudatlanságunkat az Istennel való életet illetően. Valami bennünk tiltakozik az ellen, hogy elhiggyük, Isten olyan sokat követel, éppúgy, ahogy azt sem vagyunk készek elhinni, hogy olyan sokat adhat. Még ha tudjuk is, hogy ez a Biblia világos tanítása, akkor sem fogjuk fel egészen. Úgy látszik, hogy azoknak az embereknek a példaképe, akiket mint keresztyéneket ismerünk és szeretünk, "hangosabban beszél", mint ezernyi bibliai ige. Nagyon sok, sőt valójában minden keresztyén azt mondja, hogy Isten igéjének megfelelően akar élni, de lényegében a legtöbbjük azon közösség életstílusát követi, amelyhez tartoznak. Istenre kell figyelnünk. Alá kell vetnünk magunkat próbáinak. Sóvárognunk kell az ő jótetszése után. Isten pedig biztosan megtanít majd minket arra, hogy miként vándoroljunk át ezen az életen, annak az embernek a derűjével és feszültségével, aki elsősorban Istennek él.
"Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halálból is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett."- (Zsid 11,19)
Amikor Ábrahám a Mórijja földjére vezető három napos utat rótta, úgy gondolkodott, hogy Isten képes embereket feltámasztani a halálból. Nem engedte meg magának, hogy önmagát sajnálgassa, nem is nézett csak Izsákra. Ehelyett ezt kérdezte: Ki az én Istenem? Istennel élt és senkije sem maradt, csak Isten. Az egész próbatétel alatt valami, az emberi természet szabályaival ellenkező nyugalmat látunk Ábrahámban. Ez egy olyan ember békessége és biztonsága, akinek szíve Istenben nyugszik. Nem szabad racionalizálni Ábrahám viselkedését. Nem ezt mondta: "Isten nem fogja engedni, hogy a dolgok a végsőkig eljussanak. Az utolsó pillanatban meg fog állítani engem." És nem is így érvelt: Isten ellene van az emberáldozatnak. Ő nem akarhatja ezt valójában. Ellenkezőleg, amint a Zsidókhoz írt levél mondja, Ábrahám csakugyan feláldozta Izsákot, mégpedig "hit által". És csak miután lemondott Izsákról, azután támasztatott fel Izsák, jelképes értelemben, és kapta őt vissza Ábrahám. Azzal, hogy megkíséreljük Ábrahám magatartását ésszerű módon megmagyarázni, eláruljuk tudatlanságunkat az Istennel való életet illetően. Valami bennünk tiltakozik az ellen, hogy elhiggyük, Isten olyan sokat követel, éppúgy, ahogy azt sem vagyunk készek elhinni, hogy olyan sokat adhat. Még ha tudjuk is, hogy ez a Biblia világos tanítása, akkor sem fogjuk fel egészen. Úgy látszik, hogy azoknak az embereknek a példaképe, akiket mint keresztyéneket ismerünk és szeretünk, "hangosabban beszél", mint ezernyi bibliai ige. Nagyon sok, sőt valójában minden keresztyén azt mondja, hogy Isten igéjének megfelelően akar élni, de lényegében a legtöbbjük azon közösség életstílusát követi, amelyhez tartoznak. Istenre kell figyelnünk. Alá kell vetnünk magunkat próbáinak. Sóvárognunk kell az ő jótetszése után. Isten pedig biztosan megtanít majd minket arra, hogy miként vándoroljunk át ezen az életen, annak az embernek a derűjével és feszültségével, aki elsősorban Istennek él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése