A mai napon olvasandó igeszakasz: 1Móz 22,1-3
1 Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. 2 Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! 3 Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.
"Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot és menj el Mórijja földjére és áldozd fel ott égő áldozatul."- (1Móz 22,2)
Az Istennel élő embernek mindig fel kell adnia valamit. Ábrahámnak fel kellett adnia szülőföldjét és az atyai házat. Kánaánból el kellett menekülnie Egyiptomba, búcsút kellett vennie unokaöccsétől, Lóttól. Ábrahám és Sára kénytelen volt lemondani az összes normális lehetőségről, hogy gyermekük legyen. Fel kellett adniok minden ilyen irányú emberi reménységüket, mielőtt Isten megvalósította a saját lehetőségeit. Csak miután mindketten szenvedtek és nevettek hitetlenségükben, azután nevettette meg őket Isten azok nevetésével, akik az Ő hűségét ízlelik meg. És most Ábrahámnak az utolsó próbatételre kell készülnie. Annak az embernek az élete, aki Istennel él, tanulmányút. Egy olyan tanmenet, melynek célja, hogy egyre többet és többet feladjon, azért, hogy végül egyedül Istenben reménykedjék. Itt van Izsák az ő gyermekük. Játszik a sátor körül. A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés.
De ez a gyermek az Isten hűségéről való meggyőződés. Isten és az ő ígéretei valósággá lettek abban a fiúgyermekben, aki ott a napon jár-kel. Valahányszor Izsák nevet, Ábrahám és Sára is nevetnek, mert Isten megemlékezett az ő irgalmáról. Az ígéret beteljesedett, és a bizonyíték kézzelfogható és nagyszerű.
A bizonyíték Izsák. És most Ábrahámnak oda kell adnia Izsákot.
Talán őszintén gondoltuk, amikor énekeltük, "Már keresztem vállra vettem, s érted mindent elhagyok." (Ref. énekv. 426,1.) De az is lehet, hogy nem tudtuk, mit énekelünk.
Ne vedd hát zokon, hogy az Úr egyre többet vesz el abból, ami a miénk, míg végül egyre többet kapunk abból, ami az övé. Ez volt az utolsó próbatétel valamennyi hívő atyja számára.
Olyan ember volt ő, aki Istennel járt. Vagy talán azt kellene mondanunk, hogy Isten járt ezzel az emberrel. És Isten szándéka az emberrel: ezen az úton rávenni arra, hogy egyre többről mondjon le, hogy egyre többet kapjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése